TÁMOGATOTTAK

PÁR ÉVET JÓSOLTAK NEKI, MOST SPORTOL, ZENÉL ÉS SZÍNHÁZI KARRIERRŐL ÁLMODIK A KEREKESSZÉKES FIÚ

Azt hisszük Őt nem kell kell bemutatni senkinek sem aki sportol. Élete a futás!
Ettől függetlenül hamarosan érkezik a bemutatkozója.

Kedves Támogatók,

Dumity Richárd, a Magyar Síakadémia Egyesület, illetve a Magyar Síszövetség és a Magyar Paralimpiai Bizottság hivatalos magyar klasszifikált versenyzője vagyok.

8 éve sajátítottam el a monosí és a handbike sportok alapjait, mivel kerekesszékben élek egy 3 éves koromban bekövetkezett baleset miatt. Paraplég állapotom visszafordíthatatlan, deréktól lefelé a baleset következtében lebénultam. Jelenleg mezőgazdasági mérnök szakon vagyok egyetemista, már csak az államvizsga van hátra, nemzetközileg elismert középfokú angol nyelvvizsgával is rendelkezem. Több félévet évfolyam elsőként fejeztem be, amely nagymértékben segítette a sportolásom is, mivel az ösztöndíjjal is lehetőségem volt saját magam szponzorálására. Naponta személyi edző irányítása mellett végzem erőnléti felkészüléseim otthonomban. A legszükségesebb sportfelszereléseim rendelkezésemre állnak.

A 2020-as évben lehetőséget kaptam arra, hogy egy nagy álom kézzelfogható távolságba kerüljön. Fábián Attila a Magyar Síszövetség és a Magyar Paralimpiai Bizottság szakágvezetője és Klausmann Viktor, egyesületem elnöke segítségével lehetőségem nyílt arra, hogy a magyar mezőnyben klasszifikáljanak és ezzel a 2026-os téli Paralimpiára való részvétel lehetővé válhasson. Ehhez természetesen, ugyanúgy, mint eddig kemény edzőmunkára, felkészülésre van és lesz szükség. Ezt a szakmai hátteret maximálisan biztosítják a fenti szakmai szervezetek.

Az előzetes számítások szerint évi 1.5-2 millió Forint fedezné az edzőtáborokban való részvételt, illetve az utazásokat. Ebből az összegből már lehetőség lenne a meglévő eszközpark fejlesztésére, megújítására is.

A Magyarországi hóviszonyokat ismerve több külföldi edzőtáborra is szükség van, mivel optimálisan évente 100-150 napot kell havas edzéssel töltenem. Természetesen a Magyar Paralimpiai Bizottság is jelentősen hozzájárul a kiadásokhoz.

Tisztelt Támogatóm! Nagyon köszönöm segítségét!
Dumity Richárd

AZ ALAPÍTVÁNY KÜLDETÉSE

A CSODALÁMPA közhasznú alapítvány célja évente 230-280 életveszélyesen beteg 3 és 18 év közötti, Magyarországon gyógykezelt gyerek egy-egy saját kívánságának teljesítése.

Örömet, boldogságot adunk országos kívánságteljesítő hálózatunk és támogatóink segítségével és ezzel segítjük a gyógyító munkát és a rehabilitációt, hiszen

• Megtörjük a hosszú kezelések keserű rutinját, gyerekben, szülőben…
• Ismét kitágítjuk a betegszobára beszűkült világot…
• Reményt adunk a “képtelen, lehetetlen” kívánság megvalósulásának élményével

HONNAN JÖTT AZ ÖTLET?

A súlyos beteg gyerekek kívánságának teljesítése, mint ötlet eredetileg Amerikából származik. Ma már a világ sok országában léteznek hasonló célú szervezetek, pl. Németországban partnereink, a Wünsch-Dir-Was EV. és a Herzenswünsche EV. E szervezetek több, csak külföldön teljesíthető kívánsághoz nyújtottak már segítséget a Csodalámpának.

Egy új élet reményétől a rémálomig

Alkalmazottként reggeltől estig dolgoztam. Írunk 2015 novembert. Nem ez volt az életcélom. Több munkahelyen dolgoztam, hogy fenn tudjam tartani magamat, viszont egy nap besokaltam, majd egy jobb élet céljából fogtam magam és 2016 elején nyugatra vettem az irányt. 

Egyből dolgozni kezdtem, mellette meg sok versenyre jutottam el. Volt szerencsém az Ultra Triatlon világába is betekinteni. Nagyon klassz időszak volt. Ilyenről álmodtam. Ennek ellenére, az itt létem elején már hamar kiderült, hogy egy új élet kezdete egy idegen országban, ahol az első feladat a beilleszkedés, nem épp a legkönnyebb feladatok közé tartozik. Szépen sorjában vettem az akadályokat, amikor igen hamar kiderült, hogy a megálmodott jobb élet pillanatok alatt rémálommá vált.

A múlt

Mindenekelőtt kicsit magamról. Gyerekkorom óta az életem része a sport. Kezdetben kézilabdáztam egy nagyon szuper testnevelőtanárom hatására. Bevallva, nem állt messze tőlem ez a sportág, mert a családomban édesanyám és a testvérem is magas szinten űzték. Én azért elkacsintottam az atlétika felé, mert nekem a futás közelebb állt a szívemhez, mint a csapat sportok. Így lettem sprinter. Hosszú évek után egy versenybaleset közben a bokám megsérült – úgy kellett összerakni és szalagprotézisem lett. Így elég hamar kiderült a műtétem után, hogy már nem folytathattam a sprint távot. Sokáig tartó rehabilitáció után nem találtam a helyem. Ekkor vált világossá, hogy a futás a szenvedélyem. Pár év után, 2014-ben, félretéve minden orvos által felállított félelmemet a bokámról és a vágy hajtott arra, hogy újra elkezdjek futni. Az első futásom öt kilométer lett, második tíz, három hónap múlva már az első félmaratonomat futottam. Nyilván itt nem lehet figyelmen kívül hagyni a sportolói múltamat.

A távok nőttek, különböző maratonok, hatórás versenyek, majd 2015-ben az ultra triatlon versenyen 110 kilométer. Utána voltak még különböző hosszabbtávú versenyek, például egy újabb hatórás 2017-ben. Ezúton ez már itt volt Franciaországban, ahol 400 méterrel maradtam le az első helyezettől. Igazán klassz, boldog, sportos évek voltak ezek. 

A rémálom kezdete 

Majd ezután az egészségi állapotom romlását érzékeltem. Krónikus fáradtság lett rajtam, dolgozni sem tudtam. Vészes vérszegénységet állapítottak meg az orvosok, illetve, a gyomromat helicobaktérium támadta meg, amit egy roppant erős antibiotikum kúrával kezeltek. A helyzet csak rosszabb lett, 2018-ra a teljes bél- és emésztőrendszerem begyulladt, gluténérzékeny lettem. 

Minden mindennel összefüggött, korlátozva voltam a sportolásban, az életben, és ez a depresszió irányába vezetett. A munkámat elveszítettem. Ez az élethelyzet azonban tovább betegítette a testemet. A spirál húzott lefelé és közben éreztem, hogy nagy a baj, csak nem tudtam, hogy mi. Itt kezdtem érezni, hogy az életem kezd rémálomszerűvé válni. 

Egészen 2018 nyaráig, amikor egy csomót észleltem a mellemben, augusztus 24-én meg is volt a diagnózis: mellrák. Annak is egy agresszív fajtája. Amikor megtudtam, eldöntöttem, hogy nincs más opció, mint harcolni, de az orvostól kijövet azért kicsúszott a talaj alólam. 

2018 októberében, még a műtét előtt 3 nappal, engedélyt kaptam az orvosomtól a Budapest maraton teljesítésére, amitől újult erővel mentem a műtétemre, majd novemberben megkezdődtek a kemoterápiás kezelések. 12 kezelést kaptam, a hatodiktól már nagyon nehezen bírtam, elmondhatatlan fájdalmakat éreztem a gyomromban, a májamban, az egész bélrendszeremben, az ízületeimben. Egyéb mellékhatások is roncsoltak, de ezekről inkább nem beszélek.

Miközben kaptam a kemoterápiát az édesapám elhunyt rákban. Nagyon nehéz volt új erőkre kapni mikor az én életem sincs a toppon, de mentem tovább az utamon, továbbra is teljesen egyedül ebben az idegen országban.

2019 áprilisában kaptam az utolsó kemót, majd egy hónapot pihentem és augusztus végéig 36 sugárkezelésem volt.

Új remény

2019 októberében megkezdtem a rehabilitációt, heti három alkalommal, még abban az évben futottam egy maratont, ami inkább a lelkemnek kellett, mint a testemnek.  Jót tett! 

2020 januárban cél nélkül pedig Cannes-ban egy 27 kilométeres, közel 1000 méter szintes terepversenyt teljesítettem.

2020 január közepétől kezdtem újra fokozatosan edzeni, februárban már 216 kilométert futottam, figyelembe véve a lehetőségeimet, állapotomat, korlátaimat. 

“Nem az számít, mekkorát tudsz ütni, hanem az, hogy milyen keményen állod az ütéseket, miközben csak mész előre” – ez a Rocky idézet dolgozott bennem végig, és az lebegett a szemem előtt, hogy az én bokszmeccsemen a bíró (esetemben az orvos) az én kezemet fogja a magasba emelni. 

Az optimizmusom, a türelmem és a hitem elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a várva várt napon a “bíró” kihirdesse a győztest. A sok fájdalom ellenére mosoly ült az arcomon. Ennek köszönhetően erőre kaptam és tudtam, hogy 2020 márciusban képes leszek teljesíteni a tavalyról elhalasztott – érthető okok miatt – Balaton Szupermaraton 196 km-es távot a barátnőmmel párban. Tehát az én utam nem a startvonalról indult, hanem sokkal messzebbről – és én ennek szellemében futok, élek, sportolok 

Volt bennem a verseny előtt egy kis félsz, mert ugyan tudom, hogy egy ilyen teljesítményre képes vagyok, de most az előzmények után más volt a helyzet, vajon a kemók és sugarak után mire lehetek képes? Azon is elkellett gondolkodnom, hogy a frissítésemet sem tudtam összerakni és versenyhiány miatt letesztelni, mert, hogy ugye a gluténérzékenységem miatt a frissítő asztalról nem tudtam elvenni semmit. Így csak a Hammer Nutrition termékeket géleket, ami gluténmentes, és százszázalékig természetes, hozzáadott cukormentes, elektrolit tablettákat, az ásványi anyagok pótlására és vizet fogyasztottam csak, és igen meglepően jól bírtam. Hatalmas bizalmat adtak ezek a Hammer készítmények. 

Ahogy visszatértem a verseny után Franciaországban, az itteni egészségügyi előírásoknak eleget téve, azonnal karanténba kellett mennem. A covid vírus elterjedése miatt teljes kijárási tilalom alatt voltam, egész 62 napot, május 16-ig. Így nem álltak rendelkezésre   a felszülésre szükséges mennyiségű edzés a következő, azaz az Ultra Tisza Tó 65 km-re. Napi egy órás kijárással nem ideális egy ultraversenyre felkészülni. E korlátozás után másfél hónap állt a rendelkezésre a versenyig. Ezúton a Hammer termékekre és a tudatosságomra hagyatkozva mertem a rajthoz állni. A gélek, a BCAA, az Anti-fatigue és az Electrolyte Extreme kombótól teljesen le voltam nyűgözve, és boldogan magam mögött tudtam hagyni bármilyen félelmet a hosszú táv alatt előfordulható gyomor – és emésztési problémáktól.  A fantasztikus segítőm az utolsó kilométerekben is tartotta bennem a lelkem, mert már nagyon lehetett érezni a kijárási tilalom alatti edzéshiányt és a csípőmnek már nagyon nem volt komfortos. Hatalmas öröm töltött el, hogy minden nehézség ellenére teljesítettem a 65 km-t.

A rémálom 

Tavaly ősztől hormonterápiát is kapok, ez a korábbi terápiák következő protokollja 5 éven keresztül, ennek is sok mellékhatása van, amiket 2020 augusztusában nagyon megéreztem. Kimerültem pszhiésen, mentálisan, fizikálisan és az erős ízületi fájdalmaktól. Éreztem, hogy valami nincs rendben, mert nagyon nem jól éreztem magam. Az októberi kötelező vizsgálatok rávilágítottak arra, miért éreztem magam kimerültnek.  

Megkaptam a diagnózist: egy újabb mellrák. Nagyon rosszul érintett. Elszomorodtam, mert rengeteget dolgoztam magamon támogatás nélkül, minden kötelező terápiákon végig mentem. Emellett folyamatosan a hormonterápia alatt állok, aminek a mellékhatásaitól nőgyógyászatilag is egyéb betegségek alakultak ki. Igy ezen területen is műtét(ek) vár(nak) rám. Nehéz időszak előtt állok újra. 

Hosszú hónapokat hagytam ki, ami rosszat tett a lelkemnek, hiszen el kell mondanom, hogy az is nagy nehézség, hogy a betegségemmel teljesen egyedül harcolok. Gyerekkorom óta sportolok, a mozgás lételem. A sport kapaszkodót jelent, a nehéz időkben igazi társ, amikor semmi másról nem szólt az életem, csak a betegségről, a kórházról és a kezelésekről. Én tudom egyedül, hogy milyen mélypontokról jöttem vissza, én ismerem a harcaimat. E betegség nem engedi, hogy legyen munkaviszonyom, ami nagyon megnehezíti a napjaimat és az életminőségemet. Nem áll rendelkezésemre az immunrendszerem megerősítésére és az egészségem fenntartására szolgáló táplálékkiegészítők. 

Hiszem, hogy most innen az újabb mélypontról is vissza fogok tudni jönni és újra találkozhatok Veletek a versenyeken. Köszönöm előre is a támogatásotokkal, hogy engem választottatok!